Natalie McIntyre (anyakönyvi név)  fura, rekedt orgánumáért rendesen kapta az ívet  Canton városka elemi iskolájának padjaiban pajkos kis osztálytársaitól, akik jókora frusztráció pakkal puttonyozták fel az énekléssel igen korán kacérkodó kislányt. Mára a világ összes csácsogó hangú dívája lemehet boré’ a kedvesen infantilis, ám zseniális  Macy Gray rézgáliccal kenegetett garatrendszerével összemérve.

Macy csodás, inspiráló tehetségű énekesnővé lett, munkássága magáért beszél (6 studióalbum). A bohém soul énekes-dalszerzőt verbális és nonverbális kellékei miatt gyakran huzatos személyiségűnek bélyegzik, pedig a bipoláris viselkedészavarral küzdő 3 gyermekes anyatigris, igazából mély érzelmű, rendkívül vicces ember.

Humora és adottságai abszolút érvényesülnek aktuális feldolgozásokat tartalmazó albumán, mely sokkal többet nyújt, mint az ismert dalok nosztalgikus újraéneklése. A zeneakadémiát tulajdonló énekesnő all-time kedvenc dalait annyira élvezetes módon sikerült kifacsarnia és átépítenie, ahogyan eddig ritkán tette bárki  feldolgozás albumon. Peter Gabriel idevágó alapvetésének szintjét például abszolút hozza.

Természetesen a legfontosabb kellék az a vokális teljesítmény, amivel az ohiói kishölgy forró ólomként hatol a füljáratainkba, hiszen egy Aradszky dalcsokor is simogatná a lelkünket Macy Gray előadásában, hát még egy ilyen világverő setlist, amit a Covered albumra sikerült összerántani. A dalokat vicces közjátékok és hírességek is színezik teljessé: Macy önfeledten parodizál, önironizál és bohóckodik ezekben remek szkeccsekben. (A legjobb pillanat amikor pályatársak stílusának alkalmazását ajánlgatják neki, énekeljen úgy mint Shakira, Britney Spears vagy épp Alanis Morrisette- Ez az, ez kell nekem: Kanada!-kiáltja)

Remek ízléssel összeválogatott tartalom csúcspillanatai között szerepel a The Toyes fergeteges  Smoke Two Joints-jának viháncolós feldolgozása, a Yeah Yeah Yeahs –től a felejthetetlen, túlcsorduló érzelmű  Maps, aminek kifejezetten jól áll a minimalizált ,furcsán kihipózott hangzás. Aztán van itt még Arcade Fire csúcsmű ( Wake Up) finom akusztikájú interpretálása, és a jobb pillanatok közé tartozik olyan bibliai dalok megéneklése mint a Here Comes the Rain, a Creep és a Nothing Else Matters. A Metallica szénné játszott balladája meglepően fekszik Macy-nek, a felvezető rap tétel bepasszírozása pedig telitalálat.

Komoly fegyvertény, hogy sikerült minden dal esetében hozzátenni az eredetihez, alkotóerőt vinni a feldolgozás folyamatába, sárba tiprás helyett,  felemelni és kifényesíteni a kiváló alapanyagot.

A gyártósor minden résztvevője elégedett lehet.

Számlista:

1.  Here Comes The Rain Again (Eurythmics 1983)

2.  Creep (Radiohead 1992)

3.  You Want Them Nervous (Skit) (Feat. J.B. Smoove)

4.  Smoke Two Joints (The Toyes 1983-Sublime 1992)

5.  La La La (Teaching The Kids) (Feat. Layann Al Saud, Avery

Albert, Happy Hinds)

6.  Teenagers (My Chemical Romance 2006)

7.  The Power Of Love (Feat. Hugh Salk)

8.  Nothing Else Matters (Metallica 1991)

9.  Sail (Awolnation 2010

10. I Try Is Cool And All But (Skit) (Feat. Nicole Scherzinger)

11. Maps (Yeah Yeah Yeahs 2003)

12. Lovelockdown-Buck (Kanye West 2008-Nina Simone 1967)

13. Mel Rap (Feat. Mel Hinds

14. Bubbly (Feat. Idris Elba) (Colbie Caillet 2007

15. Wake Up (Arcade Fire 2004

16. Really (Skit) (Feat. MC Lyte)

A Prometheus mellett a másik film, amit már nagyon várunk!

Remélhetőleg sok helyen kiveri a biztosítékot.

Jövő hétvégén 2 NAPOS kötelező buli a PECSA Gardenben.

Egy fontos zenekar ünneplése és lemezbemutató koncertje, egy egyre fontosabb részvételével, a 2 napos electrorock minifesztivál keretében.

További részletek erre.

Kedvcsináló születésnapi videó:

Új Colorstar dal:

Új The Carbonfools dal:

Belépő: Elővételben napi 1900 Ft /2 napos 3500 Ft

A színészek színészek ma 72 éves.

Lee Strasberg tanítványa az amerikai film egyik legcsodásabb időszakában, a felejthetetlen 70-es években élte virágkorát. 1972-től zsinórban húzta be legnagyobb alakításait, szédületes pályakezdés, négy megkerülhetetlen alapmozi 3 év alatt: a  Keresztapa I-II, a Serpico, és a Kánikulai délután. Ha itt megáll, akkor is szobortéma.

Igaz, hogy karrierje a későbbiekben felhígult,de klasszikus Al Pacino alakítás jutott bőven minden évtizedre. Tony Montana, Frank Slade ezredes, Carlito Brigante, Vincent Hanna, Benjamin"Lefty" Ruggierro, Lowell Bergman és Tony D'Amato,vagy éppen Shylock csak a legnagyobb Pacino karakterek, többé-kevésbé remek filmekből.

Hamisítatlan színészóriás, aki nem túl fényes környezetből, félresikerült filmekből is kiemelkedik, nem hat rá a nehézségi erő, a mélybe húzó hollywoodi középszerűség,  Brando és Newman kategória.

Isten éltesse!

Az Actor's Studio vendégeként

   A képregény, mint önálló médium elismerése Magyarországon különösen kései fejleménynek tekinthető. Az első írásos nyoma annak, hogy egyáltalán pozitív kontextusban említik ezt a gyanús, amerikai gyökerekkel bíró jelenséget 1965-re datálható.

Ekkor jelent meg a Szeretve mind a vérpadig (Cs.Horváth Tibor, Fazekas Attila) képregény formában, és a Könyvtáros c. szaklap hasábjain egy már-már méltató cikkben megjegyzi a szerző, hogy az esemény jelentősen növelte a Jókai kalandregények iránti keresletet. A dicséret még mindig nem magát a (nálunk) új műfajt illette tehát, csak annak hatását a már akkor is renyhe magyar olvasási kedvre.

Közel ötven év telt el azóta, de ha a képregény megítélését nézzük, túl sok előrelépés nem történt. Az általános vélekedés szerint a popkultúra eleme, amit elsősorban gyerekek olvasnak, illetve egy felnőtt szubkultúra tagjai, de ők vagy különcök, vagy lusták valódi könyvet olvasni, esetleg diszlexiások. Van itt még pár sajátosan magyar tényező, ami nehezíti a megértést, pl. hogy sok klasszikust még mindig nem fordítottak le, a magyarok nagy része meg nem tud angolul, franciául stb... Vagy az a furcsa szokás, hogy számozták a képregénykockákat, és ezzel éppen annak egyik lényegi vonását irtották ki, a kevesebb szabadságot biztosító lineáris olvasás felé terelgetve az olvasót.

Varró Attila könyve azoknak segít, akik a képregényre művészetként tekintenek, és szeretnének eligazodni a műfaj kínálatában. Az ELTE tanára évek kutatja a témát, ez a könyv a már megjelent cikkeinek gyűjteménye. Közös eleme minden írásnak, hogy a film felől közelíti meg a képregényeket, és itt elsősorban nem a képregényfeldolgozásokra gondolok. A sok párhuzam és példa nagyon szemléletessé és még érdekesebbé teszi az amúgy is élvezetes szövegeket. A szerző külön tárgyalja az amerikai, európai és japán képregényeket,  igazi rajongóként, de nagyon alaposan, tudományos igényességgel. Minden cikket jól válogatott képanyaggal lát el.

Még annak is mond újat ez a kis zsebkönyv, aki eddig is szerette és ismerte a műfajt. De aki most ismerkedik a képregényekkel, és szeretne átfogó képet kapni a stílusokról, jellegzetességekről, a leghíresebb alkotókról, annak mindenképpen ajánlatos elolvasni Varró Attila könyvét. A Kult-comics a kiadónál beszerezhető, máshol nehéz rábukkanni.

„A képregény és a film között nem nehéz analógiákat találni: vizuális médiumok, többnyire történetközpontúak, és mindkettőnek keményen meg kellett küzdenie azért, hogy művészetként ismerjék el – hazánkban a képregény küzdelme éppen csak elkezdődött.”

Mozinet-könyvek

Nyuszi pajtás tojt pár igen erős lemezt, melyek közül egy figyelemre méltó darabot vennénk át ma. Damon Albarn Blur-ön túli  vállalkozásai mindig hírértékűek (The Good,The Bad,and the Queen, Gorillaz), így legújabb húzására is felfigyelt a szakma. Fanyalogókból egyenlőre több van, mi a másik tábort erősítjük.

Három éven át készült a Rocket Juice nívós funk-rock projekt celebrity albuma, mely a  stílus gyökereit felszakítva  idézi meg a sokszor megcsúfolt funky-groove valós értékeit.  Az afrofunk-tól  a Funkadelic világáig átívelő zenei anyag tulajdonképpen egy jól elnyújtott, káprázatos jam. A Rocket Juice alapfelállása bitang erős, elég ha annyit mondunk: Flea basszerozik; ráadásul hőn szeretett terepén mozog. Azt gyorsan világossá is válik, hogy az album legfontosabb alappillére Balzary húsbavágó játéka, érezhetően fickándozik, vaskos futamai könyörtelenül kocogtatják belső szerveinket.

Albarn ritkán fakad dalra (Posion c. dalban mondjuk gyönyörűen), inkább eszement billentyűzéssel múlatja a játékidőt, jó polihisztor módjára magabiztosan csavarozza össze Fela Kuti ritmusvilágát, a pszichedelikus soul elemeivel. A hangsúly azért a fekete kontinens felé tolódik, elsősorban Tony Allen dobos  miatt, aki zsigeri afrobeat ritmikával dúcolja alá az olykor finom hip-hop ösvényre, máskor pedig rezesekkel is  megtámogatott instrumentális agymenés felé terelődő pulzálást.

Erykah Badu is beköszön (Hey Shooter), többször asszisztál Fatoumata Diawara, Mali legfelkapottabb zenei kincse, és az african hip-hop meghatározó alakja: M.anifest , aki a lemez dalszerűbb tételeiben szaval.(Lolo,Chop Up).

Az Albarn termékekre jellemző zenei sokszínűség tárgyi dolgozatban is a legfőbb hajtóerő, jut itt hely a viszonylagosan rádióbarát szerzeményeknek (The Unfadable), a ”gettógengszterstricidealer”  filmzenés felütéseknek (There), és egyéb gitársulis oktatóanyagoknak (Rotary Connection) is.

A végére kissé felpuhul ugyan a matéria, fellelhető néhány felvizezett töltelék dal is, de összességében Damon Albarn egy méltatlanul mellőzött, s leginkább kontárokkal agyonterhelt zenei ágazatot gyúrta újra, és az örömzenéből végül méltó tribute album formálódott.

Az évtized eddig határozottan a minőségi ifjúsági regényeké, különösen a félelmeteseké. Kés a zajban, Ahol a vadak várnak, Éhezők viadala, hogy csak a toplistásakat említsem. Vagy a gyerekek lettek keményebbek, vagy a kategória takar valami mást,de én ifjúként hasonló regényeket nem nagyon olvasgattam. Valószínűleg sok álmatlan éjszakától kíméltem meg magam.

A legutóbbi olvasmányomtól biztos rossz álmaim lettek volna, még így sem kizárt, hogy lesznek. Egy ideje a listámon van már a Vándorsólyom kisasszony különleges gyermekei, de csak most jutottam hozzá. Rekordidő alatt olvastam el, tényleg letehetetlen, na meg sok benne a kép is.

„ …egy nap anyám leültetett, és elmagyarázta, hogy nem lehetek felfedező, mert a világon már mindent felfedeztek.”- a kis Jacob Portman anyukája nagyobbat nem is tévedhetett volna. Jacobot szoros kapcsolat fűzi bolondos nagyapjához. Amikor az öreget különös brutalitással lemészárolják a ház mögötti kiserdőben, a haldokló utolsó szavaival rábíz egy titkot unokájára. A halálra rémült Jacob egy kis pszichiátriai kezelés után elindul Walesbe, hogy felkutassa nagyapja múltját. Felkeresi a szigetet, ahol egykor egy csapat különleges gyerek élt, Vándorsólyom kisasszony felügyelete alatt. A látszólag kies és csendes szigeten meglepően sok és félelmetes kalandban lesz része.

Ransom Riggs olyan csodálatos világot alkotott, ami a könyvét valóban egyedülállóvá teszi. Benne van a gyerekkor varázslatos szépsége, a felnőtté válás kiábrándulása, a másságtól való félelem, és annak elfogadása. Mindez gyönyörű képekkel kísérve. Maga a koncepció zseniális, kevés hasonlóval volt eddig dolgom. Látszólag a “gombhoz a kabát” tipikus esete. Az író innen-onnen összeszedett egy halom régi fotót, majd ezekre komponált egy nem akármilyen mesét. A képek mintegy illusztrálják a történetet, a megfelelő helyeken elszórva a könyvben. A fotók nagy része különös vagy bizarr, helyenként kimondottan félelmetes. Néhány láttán még Diane Arbus is sárgulhatna az irigységtől, de olyan is van köztük, ami az egykor divatos halotti fotókra emlékeztet. A sok régi kép eleve baljós hangulatot ad a regénynek, amit a szöveg persze jócskán alátámaszt. Nem is csoda, hogy Tim Burton azonnal lecsapott rá, és megkaparintotta a megfilmesítés jogát. Ha ehhez még vesszük Jane Goldman forgatókönyvírót,  elmondhatjuk, hogy jó kezekbe került a regény. A folytatás persze már készül, de hogy ez jó hír-e, vagy sem, azt egyszerű halandóként nehéz lenne megjósolni.

„A padlódeszka megcsikordult éppen a fejem fölött, és vakolat záporozott le rám. Bárkik voltak is odafenn, pontosan tudták, hol vagyok.

Visszatartottam a lélegzetem. Aztán halk lányhang szólalt meg.

– Abe? Te vagy az?

Az hittem, csak álmodom. Vártam, hogy a lány ismét megszólaljon, de egy hosszú percen át csak az eső kopogott a háztetőn. Mintha ezernyi ujj dobolna valahol messze. Aztán lámpás gyúlt ki fölöttem, és feltekintve fél tucat gyereket pillantottam meg a beszakadt padló érdes fogú állkapcsai közt, ahogy ott térdelnek, és lenéznek rám.

Valahogy felismertem őket, bár nem tudtam, honnan. Mintha egy félig elfelejtett álomban láttam volna az arcukat. Hol láttam már őket – és honnan tudják a nagyapám nevét?

És akkor beugrott… A Walesben is szokatlan öltözékük. Sápadt, mosolytalan arcuk. A köröttem heverő fényképek éppen úgy néztek fel rám, ahogyan ezek a gyerekek lenéztek. Hirtelen megértettem. A fényképeken láttam őket.”

Kossuth Kiadó 2011, Gálvölgyi Judit