Greatest Hits/Best Of lemez esetében elég csak fogni a kivonatos életművet, aztán vevőcsalogató gyanánt előhalászni néhány - mit néhány, maximum kettő! - fiókban porosodó felvételt és stílszerűen még bronzvasárnap előtt piacra dobni.
A lelkiismeretes hülyéje persze fogja magát és külön ebből az alkalomból vesztegeti a drága stúdió időt (mint ahogy idén a Foo Fighters is tette) de az élelmesebbje (a többség) viszont szigorúan melléktermékkel dolgozik, max feldolgoz. 2004-ben a Korn sem ment túl messzire, csak kiköhögte a jogdíjat a Pink Floyd-nak (Another Brick In The Wall) és a Cameo-nak (Word Up), de a No Doubt se szakadt meg (Talk-Talk: It's My Life). Tetszik nem tetszik, a már rég bebiflázott slágerek mellé, hagyományosan rossz minőségű számokra, max erős "bé" oldalakra futja. Vagyis most csúsztatok, mert itt is van azért jó néhány szabályerősítő kivétel, és persze hogy most nem jut eszembe egy sem...
A fent említett hézagpótlás koncertlemezzel is kipipálható, de ott jóval többet kell pöcsölni az utómunkálattal, ráadásul ezekhez ma már kötelező jelleggel képanyag is társul, ami dupla macera.
Létezik persze a viszálya is, amikor a kiadó az időközben valagba rúgott, szerződést bontott, vagy elhalálozott előadó "ottmaradt" munkásságát kezdi teríteni. A pofátlanabbja akár évente is. konkrétan a halott indián a jó indián, mert a Beatles-nél és a Queen-nél nagyobb fejőstehén a világon nincs. Egyébként meg ahogy én látom, a showbiz felső régióiban is olyan kupleráj van, hogy szinte minden megengedett és minden elfogadott. Évekig szöszölnek hallgathatatlan felvételek tisztogatásával, de ha nagyon muszáj évfordulót is kreálnak.
Persze ugyanúgy pofátlanság lenne elhallgatni, hogy létezik igazi hézagpótlás is és igen, az alábbi listán is van pár ilyen.
Ízelítő az idei, főleg a karácsonyi piacra tervezett termésből. mindenki válasszon pénztárcája, de főleg idegrendszere szerint.
Greatest Hits/Best Of:
Aqua: Greatest Hits (Barbie Girl megvan?)
Big Audio Dynamite: Best Of Big Audio Dynamite (élet a Clash után)
Britney Spears: The Singles Collection (nem semmi, hogy a négylemezes életműből már a második válogatást bírják összehozni)
Enya: Greatest Hits
Fall Out Boy: Believers Never Die: Greatest Hits
Foo Fighters: Greatest hits (Dave Grohl per pillanat a Them crooked Vultures-ra koncentrál, de erre még rittyentett egy olyat hogy Tom Petty még most is keresi a kottát)
Hilary Duff: Best Of Hilary Duff
Janet Jackson: Number ones
Madonna: Celebration
Mötley Crüe: Greatest Hits (2010 a dauervíz meg Elvis éve lesz. Én szóltam)
Queen: Absolute Greatest (ezt ugatom)
Richard Marx: The Music of Richard Marx
Snow patrol: Up To Now
Skunk Anansie: Smashes & Trashes (nyilván újjáalakultak és ismétlés ugye a tudás anyja)
The Rasmus: Best Of
Live (CD/DVD):
Black Rebel Motorcycle Club: Live
Katy Perry: Acoustic Live Album.
Neil Young: Dreamin' Man (Archives Series)
Paul Mc Cartney: Good Evening New York City
REM: Live At The Olympia
Rush: Working Men
Tom Waits: Glitter and Doom Live
Box Set:
AC DC: Backtracks
The Beatles: Beatles Stereo Box Set
Elvis Presley: Elvis 75: Good Rockin' Tonight
Genesis: Genesis Live 1973–2007
Rolling Stones: The Rolling Stones Box Set
The Pixies: Minotaur
Karácsonyi albumok:
Andrea Bocelli: My Christmas
Boys II Men: Love
Jacksons 5: Ultimate Christmas Collection
Sting: If On A Winter's Night
Ettől függetlenül a BM szupergrupnak még így is simán elmegy, hiszen egy rakás (3+1) beérkezett session-zenészről van szó, akik minden különösebb cécó nélkül, pusztán jóérzésből nyomatják a funkot, a bluest no meg a jazzt és halál autentikusan hozzák bármely, sárgafőcímes, hetvenes évekbeli amerikai krimisorozat soundtrackjét. Mindeközben megidézik a Higher Ground-korabeli Stevie Wonder-t és jó érzékkel profitálnak Billy Preston munkásságából, aki élete talán utolsó attrakciójaként pont az RHCP legutóbbi lemezén klavinettezett.
A felütésben (Need Strange) speciel még egy hazai kultúrtörténeti utalásnak vagyunk fültanúi, mert orgonista ennél eszményibben ritkán hozza a beszívott Mekk Eleket, de az Oh! I Pilled My Beer húzós fináléjával és wah-wah gitárjával hamar átkalauzolnak bennünket a nagy levesen. Innentől pedig sűrűsödő vágóképek és számtalan ismerős jelenetfoszlány követi egymást. Hutchinson egy rosszarcú stricit agyal, Starsky pedig hasmánt csúszik keresztül a csíkos Torinó szélvédőjén, T.J Hooker liheg, stb, stb.
A műfaj követelményeinek megfelelően, minden hangszernek bőven jut ideje bizonygatni, hogy ő sem most jött le a falvédőről, Chad Smith-nek húzónév gyanánt erre több alkalma is van. Szó se róla nagyon adja magát, mint ahogy a lapos poén is: multimilliomos jazzdobos
A dolog egyetlen hátulütője, hogy a szólógitár időnként olyan szedált spéttel játszik hogy az már majdnem Derrick és - remek ritmusszekció ide vagy oda - percekre ötven plusszos lesz a komplett attrakció. Persze létezhet az a magyarázat, mely szerint az kinti rendőrörsökön is felduzzad néha a papírmunka, de az ilyen "finom", Betűreklámos/Képújságos kitérők helyett én mégis szívesebben és többet asszociálnék nagy rendőri erőket mozgósító autós üldözésekre, meg barkós dílerekkel való kiadós pofozkodásra. Füstös presszóknak viszont még így is melegen ajánlott, csak néhány megátalkodott bútordarab fogja majd fejhangon visszakövetelni a maga ilyen-olyan kereskedelmi adóját. Szarni rá!
Néhány hete épp itt zokogtam el magam :
"Megmondom mi a baj: Ha az ember nem lakik a Brit-szigeteken
akkor gyakorlatilag nulla ismétlem nulla az esélye annak, hogy élőben
láthassa az angol popzene egyik legtuskóbb s emellett legtehetségesebb
alakját, a legendás Stone Roses frontemberét."
Na kéremszépen, arcom kisimulva, ugyanis tegnap jött az aktuális hírlevél a oeticket.com tól benne a nagyszerű hírrel, hogy Ian Brown európai turnéja keretén belül Bécsben is fellép, ami ugye szinte itt van a szomszédban. Azon persze lehet elmélkedni, meg is tesszük gyakorta, hogy nálunk ilyen miért nincs, de most ez kb. mindegy is. Légyeg, hogy elérhető közelségben lép fel a brit popzene egyik ikonikus alakja.
Megyünk is!
Arena Vienna
2010. január 21. csütörtök
Egységes arcpirító jegyár: 26,40€ ~ 7300,-Ft
Moon
r: Duncan Jones
A kamara sci-fi az a műfaj, ahol egy ígéretes, ifjú titán igazán nagyot dobbanthat, ha elég tehetséges és fineszes. Hát, Duncan Jones bizony az.
Olyannyira, hogy az eleddig reklámokban és zenei videókban utazó 38 éves rendező klasszikusokat idéző filmjéből a megtekintés óta nem tudok kigabalyodni és mint tudjuk az igazi mesterművek ismérve az hogy, napokig lüktetnek a néző bensőjében.
Duncan Jones holdbéli debütálása talán genetikai eredetű, az úr apukája ugyanis nem más mint David Bowie, a 70-es évek legnagyobb "űrutazója".
A Moon 2025-ben nyit egy viszonylag gyakran előcibált alapszituval, a Föld lassan kampó, nincs több ásványi kincs, low-battery üzemmódban a világ, ám technológiánknak köszönhetően héliumot aratunk a Holdon, mely megfelelő utánpótlást biztosít szükségleteinknek.
A kitermelést bonyolító cég teljesen gépesíti a rendszert, az egész procedúrához elég egy ember, egy bizonyos Sam Bell űrhajós (Sam Rockwell), a gátőr, aki felügyeli a folyamatokat, néha-néha beavatkozik, de főleg egymagában csőszködik a Hold felszínén kialakított bázisban.
Egyetlen társa egy minimalista kivitelezésű robot, Gerty , aki - Kevin Spacey hangján - szóval tartja hősünket és ápolgatja a 3 éves magánytól lassan összezúzott lelkét. A történet elején Sam szerződéses idejének utolsó heteit tölti az önkéntes mókuskerékben, leharcolva, kissé megkattanva nézegeti felesége és kislánya videó üzeneteit, készülődik a hazaútra. Aztán jön egy baleset és Sam világa új dimenzióba kerül, mi pedig beszorulunk üléseinkbe.
Pedig a film első negyedórája után a néző akár azt is mondhatja, ezt már láttuk, jönnek hallucinációk, megőrül a nyomorult, aztán önmagát ijesztgeti a film végéig nagy magányában és amikor jönne a segítség már késő lesz... Na nem, itt jön a finesz. Duncan Jones finoman beindítja zavaróantennáit, előkerül egy másik Sam Bell és a főhőssel egyetemben mi is totózni kezdünk, hogy akkor most ki kivel van...
Persze a történet bravúros alapötlete csak egy, a film töménytelen erényei közül, Jones remek ízléssel nyúl nagy elődeitől és biztos kézzel csomagolja be saját kreációját kellemesen ismerős celofánba. Star Wars bútorzat, Kubrick atmoszféra, az Alien-es anyáskodó robot és mindez egyáltalán nem zavaró módon, sőt érezhető kalaplengetéssel a nagy felmenők előtt.
Duncan Jones-nak nincs is szüksége bárgyú kopírozásra, a Moon az első bekezdés után olyan lebilincselő, hogy levegőt sem szívesen vesz az ember, nehogy kibillenjen a kerékvágásból.
Persze a rendező jól tudta, hogy ennek a mozinak a lelke Sam Bell karaktere lesz, ezen áll vagy bukik a mutatvány.Kellett egy tuti főszereplő.
Nos, aki eddig bizonytalankodott volna a Sam Rockwell zsenialitását illetően az a filmet tekintve felvilágosulhat, ugyanis a csávó olyan mint egy 100-as izzó.
Tökéletesen formálja meg a kettős főszerepet, a reményvesztett, beteg, széteső Sam I-et, és a magabiztos, erőtől duzzadó Sam II-t.
Végre lekerült a szemellenző, itt az álomszerep az elmúlt évtized egyik legnagyobb tehetségének!
Ráadásul Rockwell dupla jelenetei olyan pöpec módon sikerültek, hogy a földre potyog a popcorn a szánkból, miközben hősünk önmagával ping-pongozik.
Gerty,a házirobot szerepét illetően a rendező folyamatos bizonytalanságban tartja a nézőt, amihez tökéletesen passzol Kevin Spacey kellemesen búgó hangja és a konzervdoboz analóg képernyőjén felvillanó gyermeteg szmájli mimika.
A nevetségesen alacsony büdzsé (5 millió dollár) ellenére a Hold felszínének megjelenítése tökéletes, a beállítások egytől-egyig erőteljesek, az egész filmből árad az elhivatottság, az alkotói törődés és a perfekcionizmus.
A fordulatok kipofázása nélkül persze nehéz a film univerzális üzenetét boncolgatni, de annyit elárulhatok hogy a hideg és dermesztő magányban vergődő Sam Bell története hatásvadász elemek alkalmazása nélkül is a sci-fi történelem egyik legszebb darabja.
Duncan Jones tehát kiérdemelte a figyelmet, a Moon az év legjobb filmje és valószínűleg nem egy "one hit wonder" alkotás, hanem egy szép karrier rendkívül erős nyitó tétele.
Hadd fokozzam, még a filmplakát is igazi mestermű.
Hazai bemutató:dec 31.
Kategóriák: Net a neten
Címkék: ajánló, NAVA, Nemzeti Audiovizuális Archívum, rolo Főoldalra ajánlom !
A Nemzeti Audiovizuális Archívum-aka NAVA- egy kevéssé ismert, ám igazán remek dolog.Egy non-profit kft. üzemelteti, feladata a földfelszíni műsorszórások archiválása ilyen-olyan mértékben és módon. Nem mintha mostanában nagyon brillírozna bármelyik adó az archiválásra belistázottak közül (m1,m2,duna tv,rtl,tv2), de a napokban szenzációs kultúrtörténeti adatbank került közkinccsé téve a NAVA archívumából.
A magyar hangos filmhíradó első 12 évének termése (1931-1943), összesen 5183 fekete-fehér filmhír került fel a világhálóra A tematizált történelmi felvételek online megtekinthetőek az alábbi oldalon:
http://www.filmhiradok.nava.hu/
Politika, kultúra, sport, bűnügy, média, vallás és tucatnyi színes hír terítékre kerül a burleszkszerű, inzert feliratokkal fűszerezett bejátszásokban. Mindenkinek javaslom az elmélyedést, zseniális kollekció.
Egy-két vidám hírmorzsa a korszakos gyüjteményből étvágygerjesztőnek:
Szépségkirálynő választás Budapesten: Miss Magyarország 1932: Lampel Ica
Tízezrek üdülnek a római-fürdői Duna-parton
Több évi szünetelés után ismét tréningbe álltak a súlyemelőkKategóriák: rolo mondja
Címkék: danubius rádió, nyúz, rolo, sláger rádió Főoldalra ajánlom !
November 18-tól elhallgat a Sláger és a Danubius Rádió. Ha szerencsénk van, végleg. Se motivációm, se kedvem, se elég eszem nincs hozzá, hogy a hét "megdöbbentő" hírének hátterét feltérképezzem, valószínűleg esélyem se lenne eligazodni.Amennyiben azonban azt történik amit minden érintett sejt, és a fenti intézmények a két egymást csaholó kutyahorda összefogásának az áldozatai lettek, akkor ez hosszú ideje az első valóban értékes hozománya a sokszor gyanított titkos paktumoknak.
Egyébként egy szemét állat vagyok. Miért kell örvendezni egy (pláne kettő) 3-4 milliós hallgatottságú rádió bezárásán?
Csak önző, szubjektív, ízlésbeli dolgok jutnak először eszembe. Az, hogy mennyire szánalmas, hogy ez a két, hallgathatatlan, végtelenül bugyuta, a rádiózás igazi szellemiségétől-sok más magyar adóhoz hasonlóan- messze eltévelyedett, bántóan tolakodó, zombirádió üvölt országon átívelő frekvenciákon eljuttatva a mindennapi betevő Boney-M-et, Ákos-t és debil poénkodást a háztartásokba Záhonytól az Őrségig.
Persze menjek a picsába, hiszen ha ezt szereti a nép, akkor miért kell fanyalogni, ők csak kielégítik a magyar hallgatóság igényeit,úgyhogy kuss!
Ráadásul a celebeken kívül mindkét rádióban dolgozik több ezer ember, akiket szintén érinthet ez a drámai fordulat. Igen, nálam ez a Kevin Smith által már kitárgyalt Halálcsillag eszmefuttatáshoz vezet,miszerint a jedik által szétrobbantott űrbázison egy csomó ártatlan gépész és űrbéli kivitelező dolgozott,akik együtt pusztultak a sötét oldallal.
Rádióhallgatóként erre csak azt mondhatom, hogy számomra egy rádiót- még ha kereskedelmi is- a műsorainak igényessége,a zenei és szellemi tartalma és nem a hallgatottsága vagy a foglalkoztatottjainak száma minősít.
Persze elnézve a lakosság reakcióját ebből utcára menetel lesz, szinte előre látom, ahogy az igazi "változatosság" és az"igényes" rockzene hívői hömpölyögnek a körúton, vállukon Vágó Pirossal és Boros Lajossal. Nem beszélve a mainstream sláger gyárosokról, akik a taktus/forint bevétel kieséstől kapnak majd sokkot. Valószínűleg addig nem jutunk, hogy Csipa, Tóth Tibi és Endi molotovval dobálja az ORTT székházat, hiszen egy percig ne legyen kétséges, hogy az új adók leigazolják majd a jól bevált megélhetési művésztábort és a Sláger Rádió reggeli műsorában bohóckodó népnemzeti deres csődörnek sem kell aggódnia hol eregeti majd a baritonját hajnalban.
A kigolyózásról szóló hír tehát mindenképp érdekes, de örvendezésre tényleg semmi ok.
Lefogadom, a Wolfmother még Woodstock-ban is megállta volna a helyét. De ha ott nem, akkor az Almost Famous-ben biztosan. És nem csak a 2005-ös -lemez borítójára pingált, kvázi-vallejó nőalakjával vagy az énekes madárfészek frizurájával. Viszont a sokat ajnározott, ráadásul dijakkal is szépen megszórt első eresztés után érezni lehetett, ennél már nem nagyon van feljebb. Az énekes mögött végrehajtott kényszerű sorcsere előtt pedig egyenesen úgy tűnt, hogy ezekből már az életben nem jön ki lemez.De kijött. Ráadásul egy tökugyanolyan, Zeppelin-es, Sabbath-os, csöves erősítős, analóg példány,
gusztusosan recsegő gitárokkal, torzuló basszussal és néhány kifejezetten emlékezetes szólóval.
A California Queen speciel úgy indít, mint egy fékezett habzásó Motorhead (vagy mint az RHCP Around The World-je), de a New Moon Rising riffje már kiköpött retró. A Sundial-ban a RATM- Led Zeppelin párhuzam van elmagyarázva, a Pilgrim-ből pedig kiderül, hogy feszes alapokra is lehet esőtáncot járni. Komolyan már csak a vietnámi fiaskót és a Manson családot kéne visszasírni.
Mint amikor a jó tanuló felel. Az intenzív vonósokkal nyomuló 10 000 feet-ben talán már túlzottan is jól. Ott már folyamatos négy perc okozhat tudathasadásos állapotot.
Egységnyivel kevesebb hiszti persze nem ártana és az sem kérdés, hogy idővel ez a lufi is kidurran, de amíg nem a nyolcvanas évek szinti popjában látják a potenciált, addig nincs ezzel az égvilágon semmi baj. Ráadásul huszonöt év múlva, nagyjából a New-Metal második reneszánszának idején, immár virulens öregúrként újra lehet Wolfmother pólóban feszíteni.
Olyan régen írtunk kedvenc brit zenekaraimkról, hogy ha csak táviratilag is, de jöjjön néhány info:
Oasis ugye nincs többé. Az alapító tagok útjai a hírek szerint végleg külön váltak. Míg Noel Gallagher szóló karrierbe kezd addig Liamnak a NME szerint esze ágában sincs egyedül bíbelődni. Bandát akar. Ráadásul már januárban.
A Kasabian pedig a nagytesók távoztával elsőszámú zenekarrá avanzsált a csatornán túl. Szerény címlapsztori fentebb.
Tisztán látszik, hogy néhányan a kedvenc filmrendezőink közül mostanság erős formát mutatnak, az alábbiakban nézzük meg mire számíthatunk tőlük a nem túl távoli jövőben:
TERRY GILLIAM - The Imaginarium of Dr.Parnassus
Heath Ledger halála félbevágta ugyan a produkciót, de a zseniális Gilliam elszántan végigvitte a projectet, és az első kritikák a mester régi fényéről beszélnek.
Egyenesen a Brazil és a 12 majom minőségéhez hasonlítgatják ami jó előjel. A főszereplő hiányzó jelenetei miatt némileg módosult a koncepció és a sztorit kicsit átfésülve -a fantasy elbírja- Johnny Depp, Jude Law és Colin Farrel ugrott be a kispadról.
A mese egyébként egy vándor komédiásról, Dr Parnassusról (Christopher Plummer) szól aki bizniszbe keveredik az ördöggel (Tom Waits maga) minek során az örök életért cserébe lányát ajánlja fel áldozatként kit egy Tony (Ledger, Depp, Farrel, Law) nevezetű ifjú védelmez.
Meghökkentő látványról és egyedülálló művészi vízióról szólnak az ígéretek, nos az ajánló valóban egy igazi orgazmus...
Különösen szép gesztus Depp utolsó kiszólása, mely minden bizonnyal Ledger emlékének is szól.
Csekk!: Trailer | Honlap | IMDb.com | twitter.com
CRISTOPHER NOLAN: Inception
Nolan sci-fi-krimijével kapcsolatban nemrégiben azt nyilatkozták az érintettek, hogy olyan egyedi és törvényen kívüli produkcióról van szó, amit még a világ nem láttot. A sajtó az első bemutató alapján erősen mátrixozik, ám ismerve a direktor adottságait (Memento, Tökéletes trükk, A sötét lovag) koppintás helyett én inkább valami hajmeresztő dologra számítok, delejes tartalommal. Ráfér a műfajra az innováció.
Az első ajánlóban forog a világ, Leo vízionál erősen és Hans Zimmer szubládái rendesen remegtetik a bokáinkat.
Csekk!: Trailer | Honlap | IMDb.com
HUGHES BROTHERS: The Book of Eli
Allen és Albert Hughes gyermek és rapper korom kedvenc gettófilm rendezői (Menace to Society, Dead Presidents)a 2001-es Pokolból óta nem csináltak semmit, mondjuk előtte sem vagy 6 évig.
Visszatérésük egy poszt-apokaliptikus road-movie melyben Eli (Denzel Washington) hordozgat egy világmegváltó könyvet amit úton-útfélen el akarnak tőle venni, különösen egy Carnegie nevezetű rosszarcú pali akit Gary Oldman alakít reszelősebb hangú kivitelben.
Denzel "Jóember" Washington nem épp a kedvencem de itt kemény mint a ruszki tél és a komor hangulatban utazó Hughes-bratyók képi világa is ínyemre való.
Csekk! : Trailer |Honlap | IMDb.com
PETER JACKSON - The Lovely Bones
Nálunk is megvásárolható Alice Sebold-Komfortos mennyország bestseller-ből nagy harcok után Peter "Hobbit" Jackson készített mozit.
A sztori a 70-es években játszódik, melyben a meggyilkolt főhős a túlvilágról irányítja az eseményeket, miközben a szülei (Mark Wahlberg és Rachel Weisz) lázasan kutatja az elkövetőt. Krimi-fantasy, abszolút Jackson-nak való téma, csinált már ilyesmit néha viccesen(The Frighteners) néha pedig drámaian (Heavenly Creatures)
2010 ben megnézzük! Trailer | Honlap | IMDb.com
WES ANDERSON - Fantastic Mr.Fox
A bölcsészhumorú kultgyáros W.Anderson (Tennenbaum a háziátok, Édes vizi élet, Darjeeling Limited) forradalmi hand-made-báb-animációja is megérkezik hamarosan.
Az erdei állatok moralizálásának többek közt George Clooney, Meryl Streep , Bill Murray és Owen Wilson kölcsönzik a hangjukat.
Anderson sajátos látásmódjáért jómagam odáig vagyok, ez izginek tűnik:
Trailer | Honlap | IMDb.com
RICKY GERVAIS & RALPH FIENNES - Cemetery Junction
Hölgyeim és Uraim! Az utánozhatatlan, a verhetetlen, az elképesztően szellemes brit The Office szerző és rendező párosa új vígjátékkal jelentkezik, melynek elő-előzetesében Ralph Fiennes-al poénkodnak egy sort az alkotók.
A film a 70-es évek elején játszódik, és néhány hippiről szól akik Londonban éjt nappallá téve partiznak . Ez persze ebből még nem látszik:
Hiába is adná magát néhány magvas gondolat, "neadjisten" számvetés grunge-ról, Seattle-ről vagy favágóingről, asszem jobb ha az egészet passzolom. A mélyebb zenei összefüggéseket pláne. Épp' eléggé túl van az tárgyalva, főleg most, hogy a Pearl Jam is pont az idei őszre időzített.
Az Alice In Chains így vagy úgy, de világéletében fajsúlyos, metállal kokettáló, baljós hangulatú rockzenét játszott, amihez adott volt egy tehetséges nótafa és egy jól beazonosítható, alkalomadtán meglepően bizarr kiállású énekes. Layne Staley pontosan nyolc évvel bírta tovább Kurt Cobain-nél, ezért aztán ha első hely nem is, de a dobogó az föltétlenül jár a halott, nemzedéki bálvány kategóriában.
Ha az egyszeri rajongó tizenvalahány év böjtölés után még bízik Jerry Cantrell vénájában, akkor már csak az a kérdés, hogy a csapaton vajon mennyire érződik a második(?) számú kulcsember hiánya (a focistazsargon most úgyis mindennél aktuálisabb) és mire megy, az uszkve három éve csak tesztköröket futó William DuVall. (elismerem, hogy a 2006-os Novarock-on sem volt túl nagy dilemma számunkra -a tökismeretlen énekessel fellépő AIC ellenében- az ippeg csúcsformáját futó Queens Of The Stone Age-t választani)
Tény, hogy kevés olyan mítikus hang volt a placcon, mint Layne-é, akinél az agyas, fülbemászó témáktól az egészen reménytelen rikácsolásig terjed a spektrum (Them Bones megvan?) és ereje teljében is gyakran volt képes úgy énekelni, mint aki már csak kísérteni jár vissza. Az új ember szerencsére fazonban és hangban is karakteres. Bár itt-ott önkéntelenül is rávetül a nagy előd árnyéka. Maradjunk annyiban, hogy kábé ő a hiányzó láncszem Layne Staley és Scott Weiland között.
Ezek után a Black Gives Way To Blue egyáltalán nem meglepő módon klasszikus Alice In Chains recept alapján készült. Fajsúlyos, de azért kellően levegős riffek, pesszimista szövegek és szépen kidolgozott duplavokálok.
A markáns, kicsit hűvösen, már-már Tool-osan zakatoló Looking In A View istenes beharangozónak bizonyult, de a Check My Brain elnyújtott, lehasznált magnószalagra emlékeztető riffelése sem kevésbé rajongóbarát felütés. A Last Of My Kind megint csak nagyon ki van találva, a Lessons Learned hajlításai dettó. A Nirvánásan induló Acid Bubble-t pedig a középre biggyesztett sebességváltás miatt könnyű kipécézni.
Azt meg, hogy az Alice In Chains per pillanat korszerűbben, urambocsá' sterilebben szól, mint kéne, nyugodtan leverhetjük a sztár-hangmérnökön, vagy az utóbbi időben Foo Fighters-en és Velvet Revolver-en edződött produceren. A beszédes című Private Hell közepébe is olyan egészségtől kicsattanó gitárszólót rittyentettek, hogy félő, Tony Scott fogja magát és erős felidulásból újraforgatja a komplett életművét (a Top Gun-nal az élen). Ettől függetlenül persze a Black Gives Way To The Blue tényleg patent az eddigi életműhöz, de mi a jó francot keres Elton John Seattle-ben?
A zenekar november 27-én ad hangversenyt a Petőfi Csarnokban, ott a helyünk!
És írá kommentben:
Moon, fanatic: Bravo,bravo! Régen olvastam ilyen szellemes és lendületes kritikát! Csak... »Online töri, seema: és az is tök jó, hogy régi filmeket meg híradó... »
Online töri, teodora: ez a szépségkirálynő legalább még szép is volt.. »
Hullagyalázás, rosicky manó: ... és Hajós is megmondja a tutit: http://www.zene.hu... »
Hullagyalázás, rosicky manó: Tőle vártam legkevésbé ilyen normális nyilatkozatot: http://www.tabutv.hu... »
Hullagyalázás, lobo: nemá, flynn! »
Twitteren is
Ingyenreklám
MetazinTilos Rádió
newkidsontheblog.blog.hu
kultblog.hu
csucsuka.blog.hu
netric.wordpress.com
hellostranger.blog.hu
sg.hu
maizene.freeblog.hu
geccosays.freeblog.hu
indieclub.freeblog.hu
napirajz.hu
hombre.blog.hu
geekz.blog.hu
magyarugar.blog.hu
csakbennhajogerendazatto.freeblog.hu
vaninna.beats.hu
foldiek.blog.hu
apuska.freeblog.hu
lama.blogsite.org
címkék »
rolo (133)
toszi (125)
zene (124)
kritika (119)
zsenya (96)
korong (89)
kino (53)
lemez (50)
koncert (41)
mozi (38)
Az összes »
kategóriák »
zene (56)
film (33)
koncert (16)
sport (14)
siló (12)
Sziget fesztivál 2009 (9)
nyúz (8)
fesztivál 2009 (6)
Sziget fesztivál 2008 (4)
Oriasi on Tour (3)
Az összes »
Keresés
Archívum
Jelen- 2009. november
- 2009. október
- 2009. szeptember
- 2009. augusztus
- 2009. július
- 2009. június
- 2009. május
- 2009. április
- 2009. március
- 2009. február
Az összes »
Iratkozz fel!
