A három filmből ugyan csak kettő lett,de így is rendkívül szórakoztatóra sikeredett a közös mozizás. A  programból valojaban kimaradt a  The House of the Devil, ezt utólag,szólóban pótoltam,így az alábbiakban mindhárom alkotásról olvashattok egy-egy rövid beszámolót.

 Az öt percesnek szánt welcome drink egyórás felvezető sörözéssé fajult, így a versenyprogram hatvan perces csúszással, hatkor vette kezdetét, ráadásul  azzal sem számoltunk,hogy a nagy izgalom időnként cigaretta szüneteket gerjeszt. Mindannyian emlékszünk még a hősi VHS korszakra,amikor tízen kucorogtunk olyan szerencsés sorsú  ismerősünk nappalijában ,akinek már volt (céges) képmagnója és közösen kaptunk frászt az  Evil Dead hisztérikus zombijaitól vagy az ikszedik Freddy Krueger nyiszatolástól?

Kis fesztiválunkon is sikerült hasonló hangulatot teremteni, ami azért is örvendetes, mivel már jócskán túl vagyunk a harmincon.

”-Lőjjé mááá’ te fasz!”,”-Hova megy a hülyéje?!!” meg , ”-Na,jönnek a malacok,bazdmeg!” felkiáltások fűszerezték az élményt, tényleg utánozhatatlan  egy ilyen szeánsz.

Ez volt a felhozatal:

 Eden Lake (2008):

 James Watkins kutya kemény új hullámos thrillerjében nincsenek klasszikus horror figurák ,nyáladzó démonok,rothadó élőholtak , csak unatkozó angol tinik, akik szórakozásból „ szénné” terrorizálnak egy turbékoló turista párocskát, egy hétvégi kiruccanás alkalmával.

Jenny  és Steve pedig csak egy buja, szerelmetes víkendre vágyott, melynek ideális helyszíne lehetett volna az Eden Lake eldugott partja.

A kempingezést hamar megzavarja a helyi Wayne Rooney hasonmásverseny dobogósa és suttyó cimborái, akik a közeli pszicho-falváról származnak, és minden egyes megnyilvánulásukkal adnak egyet a brit országimázsnak. Eleinte csak tahóskodnak egy sort a szerelmesekkel, ám egy idegesítően elkerülhető incidenst követően bedurvulnak a tinik és könyörtelen szeletelés veszi kezdetét.
A rendező rutinosan húzza az agyunkat, kissé nehéz megemészteni, hogy a viszonylag kigyúrt főhős, miért nem rúgja be a tó közepéig a tapétavágóval hadonászó lurkókat, itt egyértelműen a sok lúd disznót győz elv érvényesül, hőseink gyorsan a kegyetlen suhancok karmai közé kerülnek.
A gyilokkal és vérrel áztatott folytatásban klasszikus erdei embervadászattá fajulnak a dolgok, a műfaj legszebb kellékei kerülnek bevetésre. Térerő nélküli telefonok, menekülés közben fának durranó autó, a gyilkosok rokonaiba botló áldozatok.
Jenny és Steve kálváriája viszonylag kiszámítható, de Watkins filmje mégsem unalmas, hála a pergő történetvezetésnek és a remek szereplőgárdának. Régen láttunk ennyi tenyérbe mászó kis köcsögöt egyszerre.

Az Eden Lake egy illúzióktól mentes, realista thriller, mely itt-ott különösen kegyetlen és nyíltan húsbavágó.

A példás  végkifejlet nem tartogat nyálas feloldozást, tanulságul pedig csak annyit: aki a brit turista útvonalakon kíván leánykérős hétvégékbe bonyolódni, nem árt, ha tart egy kézi ágyút a piknik kosarában.

Trick’r Treat (2007):

Michael Dougherthy pazar horror-burleszkjét valamilyen balga oknál fogva 2 évig dobozban pihentette a Warner, pedig ez a szövevényes epizódokból álló halloween-es agymenés meglepően friss ,formabontó és  rendkívül szórakoztató. A film 4 kis történetből áll össze a szálak ügyes keresztezésével,minden tétel a Mindenszentek éjszakájának álarcos kavalkádjához fűződik,amikor is Amerika szerte maszkos gyerkőcök kopogtatnak az ajtókon némi édesség reményében.

A nagy álarcosbálban igazi gyilkosok is róják az utcákat, egy mészáros, aki civilben iskolaigazgató, egy egész farkasember horda, a mocsár mélyéről fel-felbukkanó kisiskolások szellemei, illetve Sam a zsákfejű kis démon, aki halloween játékszabályainak betartásáért ügyel és ha kell megfagyasztja ereinkben a vért egy szempillantás alatt.

A vállalkozás merésznek is mondható,viszonylag kevés direktor vállal be csokival mérgezett gyerkőcön való poénkodást, ám az egész cirkusz annyira abszurd és szellemes, hogy a rendező szinte bármit megengedhet magának és rendre le is csapja a felkínálkozó magas labdákat. Mi meg csak nézünk egymásra, hogy mi ez az őrület, de a percenként változó, vibráló események belerántják a nézőt a vérrel és egyéb testnedvekkel telefröcskölt képregényszerű forgatagba, ahol bármi megtörténhet és meg is történik.

Ráadásul a vérszomjas maszkabálhoz olyan szenzációs karakterszínészek teszik hozzá a magukét, mint Brian Cox, Anna Paquin  vagy Dylan Baker.

A filmet lehetetlen komolyan venni, olyan mintha egy horror élményparkban kalandoznánk másfél órát.

Abszolút megéri.

 The House of the Devil (2009):

 Ez a 80-as évekbe helyezett és a korszak filmes eszközeivel filmre vitt történet igazából olyan, mintha egy filmművészetis kötelező gyakorlatának szemtanúi lennénk.

Ti West rendező, aki olyan förmedvényeket is tud készíteni, mint a Cabin Fever 2, magához képest mindenképp nagyot alkotott.

A sztori szögegyszerű. A babysitter-nek jelentkező kiscsaj úgy sétál bele a csapdába, ahogy az a nagykönyvben le van írva, amikor a gyanús körülmények,-mondjuk  kapásból a házigazda feje (Tom Noonan)  és az évtizedek óta várt holdfogyatkozás-ellenére úgy dönt, elvállalja az időközben módosított munkát, gyerek helyett egy felső szobába zárt nagyira kellene vigyázni.

 A film ügyesen osztja be erejét, 1 órán át csak tippelgetünk, hősünk pizzázik, tv-zik, a nagy házikó neszeit füleli, majd az utolsó negyedórában eret vág a direktor, s jön aminek ilyenkor jönnie kell.

Az utolsó csavar akár folytatást is hozhat, bár az is túléljük, ha ennyiben maradunk.

Az alkotás nem éppen mérföldkő, a műfaj szerelmesein túl nem hiszem, hogy sokakat lázba hozna ez  a 80-as évek sátánista trendjét megidéző zsáner mozi. Kellően késői órán, egymagunkban való megtekintése sokat dobhat a hatásfokán, méltó zárása a fesztiválunk programjának.

A nyolcadik kör feladványa alább, jó játékot!

 Megfejtes:Ghostbusters

 Megfejto:Lobo 3p.

Most "csak" a köszönet, hogy olvastok bennünket, buli tavasszal!!!

üdv:

rolo, toszi, zsenya

"2008. január 23-án három zenész jött össze, hogy beszélgessen az elektromos gitárról"

Nem kell hangszer-fetisisztának, pláne zenésznek lenni ahhoz, hogy valakit felcsigázzon egy a gitárt középpontba helyező dokumentumfilm, de a léggitározásban eltöltött munkaórák magas száma értelemszerűen növeli a téma iránti elkötelezettséget.

Az It Might Get Loud stábja (a Kellemetlen igazságot jegyző Davis Guggenheim-mel az élen) három generáció, három – messze földön híres - gitárosát ültette egy asztalhoz, vélhetően minden különösebb forgatókönyv nélkül.

A jelöltek kiválasztása vita tárgyát is képezhetné, mert nyilván sokak fejében teljesen más lista létezik a legnagyobb virgakirályokról. Jimmy Page jelenléte nem lehet kérdés, hiszen ő itt az igazi pionír, Jack White ha más számára nem is az Y generáció számára mindenképp forradalmi figura, Edge meg tényleg egy rafinált „pedálgép”, ráadásul – mint ez a filmből is kiderül - közel sem olyan megosztó figura, mint a főnöke.

"Who says you need to buy a guitar?"

A legtriviálisabb/szemetebb magyarázat viszont az lehetne, hogy adott forgatási napokon ők értek rá, ami már önmagában nem lehetett kis macera hiszen a csúcstalálkozó felvezetésében, rendre eredeti helyszíneken kalauzolják végig a nézőt. London, Dublin és Detroit. Párhuzamosra szerkesztett életutak, ilyen-olyan archívumokból kunyerált, guberált felvételek és egy rahedli bekeretezésre váró kinyilatkoztatás (a fallikus szimbólum érthetetlen okból kimaradt). Mindeközben értelemszerűen felelevenedik a hangszer története, de ami a legfontosabb, hogy közben bazi sokat gitároznak és a fináléra egy spontán(?) közös attrakció is összejön.

Itthon feltehetően majd csak dévédén, pedig én szívesen kiköhögném egy mozijegy árát.

Valami rejtélyes oknál fogva ha Magyarországon leesik a hó akkor olyan hangulat támad, mintha lepra és kolerajárvány (kettő az egyben) törne ki. Tévé és rádió, de még az internet is úgy interpretál, mintha eljött volna a világvége. Hókotrók, marók és más szörnyek lepik el az utakat.

Értem én, értem én, de mi van a havat kedvelő tömegekkel?


Lehet megkövezni, de csúszós út ide, derékig érő hópelyhek oda én nagyon is bírom a hóesést. Ma pedig van belőle megint rendesen. Itt például hajnal óta szakad, kétszeri lapátolás után is olyan az udvar, mintha semmit sem csináltunk volna, pedig isten a tanu, hogy mind a négyen keményen dolgoztunk.

Itt van tehát a hétvége így elő lehet venni a kamrából a szezonális sportolásra rendszeresített felszerelést és fittyet hányva a mínuszokra, irány a szabadba, mert aki azt gondolja, hogy a téli sportok kimerülnek az osztrák/olasz/francia/szlovák... hegyek sielésében az nagyon téved. Lehet  azt kicsiben is csinálni, sőt még kisebben.
Jöjjön tehát néhány azokból a sportokból, amit az életben nem jegyeznek majd a téli olimpiákon, bár sejtelmesen hasonlítanak azokra.

A távcsúszás:
Emlkékszem általános iskolás éveimre, amikor leesett egy jelentősebb adag a nagy fehérből az udvarra, féktelen vadlovakként csörtettünk lefele, hogy mielőbb elkészíthessük a csúszó pályát az alábbiak szerint:
havat szisztematikusan letaposni, majd addíg síkosítani a felületet amíg az tükörsímává nem lesz. Ezután következhetett a bajnokság. Nekifutás 5-6 lépésről, majd szörfösöket megszégyenítő támadóállásban, karokkal oldalsó középtartásba téve csúszás amíg a lendület kitart. Természetesen akik tavaszi, síma talpú félcipőben álltak rajthoz majd 2-3 méterrel tovább jutottak, mint azok az "anyámasszony katonái" akik ne m átallottak télvíz idején recés/traktor talpú csizmában nekifutni.

A hátoncsúszás:
Előre mondom: Senki ne próbálja ki!

Kell egy megfelelő lejtő, de egy olyan igazi, minimum 60 fokos, és rajta annyi hó, hogy a felületét TELJESEN ellepje. A vakmerő sportoló ezután, kapucnijába rejtve fejét, háttal a lejtőnek lefekszik s mindkét lábával elrugaszkoda megindul a mélységbe. Igazi lutri a mutatvány, ugyanis hanyatt, kapucnival a fejen az égegyadta világon semmi nem látszik a menetből, viszont annál inkább érződik. Jómagam például egy orvul meglapulú fatuskót kaptam el bal vállammal. Senkinek nem kívánom.

A hógolyózás:
Ha a hó kellőképpen tapad, akkor semmi akadálya egy megfelelő csatának. Formázni puszta kézzel a legpraktikusabb, de a fázósak használhatnak kesztyűt. Fiúk a lányok ellen, gyerekek versus felnőttek, vagy csak símán célbadobás, távdobás, magassági rekord döntés...Mi például ma a szomszés kéményét vettük célba, inkább kevesebb, mint több sikerrel, de mókának így is nagyszerű volt.

A szánkózás:
A szánkózásban az a nagyszerű, hogy megfelelő partnerrel, még csak lejtő sem kell csúszáshoz. Akinek van már gyermeke az  egészen biztos tudja miről beszélek. Kicsi meg a nagy a pléddel bélelt ülőkén, apa és anya a húzókötél másik végén, hogy aztán hátulról érkezzen a vezényszó: "Indulás!" ...ha egyszer már haladunk, lépésben, akkor jön a következő vezényszó: "Gyorsabban!" Majd pedig az "Apa fussatok!" Amikor pedig még domb is adatik akkor az már szinte maga a kispályás olimpia.(Unokaöcsém ötödikben úttörő olimpiai szánkó bajnok volt)

Nyilván sok minden kimaradt (angyalkázás, hóember...), mert a hó adta lehetőségek végtelenek, szóval aki gondolja vessen kommentben nekünk néhány jó ötletet, mit játsszunk ha megszáradnak a hótaposók?

Szerdán elhunyt Jerome David Salinger, az amerikai irodalom egyik legnagyobb hatású írója ,a világirodalom talán legnagyszerűbb regényének,a Zabhegyezőnek szerzője.

Az író hosszú élete során csupán néhány regényt jelentett meg,ám hagyatéka megkerülhetetlen,hatása mai napig tetten érhető a szép- és a szórakoztató irodalomban egyaránt.Főművét talán a világ összes nyelvére lefordították ,az 1951-ben megjelent Zabhegyezőből évente 250.000 példány fogy napjainkig,hallhatatlan alkotás.

A fiatalok nyelvezetét behatóan ismerő ,a szlenget műveiben rendszeresen alkalmazó Salinger munkásságának fő mozgatórugója, a társadalmi értékrendszer erőteljes és cinikus bírálata volt.

A folyásiránnyal szembeúszó ,a hétköznapiság, a lelki uniformizálódás ellen küzdő , tépelődő tinédzserének karaktere és szellemisége mélyen beégette magát a milliós olvasótábor  szívébe. Holden őszinteség,humora,érzékenysége,erőteljes lélekformáló ereje egész nemzedékekre fejtette ki hatását.További alkotásai,a Franny és Zoey, A kilenc történet és a Magasabbra a tetőt ácsok hasonló szellemiségű munkák voltak,ám a szerző 1965-től nem jelentett meg több regényt.

Haláláig visszavonult életet élt Cornish városában,interjúkat,író-olvasó találkozókat nem vállalt,óriási népszerűsége ellenére visszautasította az ünnepelt szerző státuszt.Műveinek utóéletét vasszigorral felügyelte,a Zabhegyező megfilmesítésére több hollywoodi óriás pályázott,Salinger minden alkalommal - nagyon helyesen - keresztbe tett terveiknek.

Az író 91 éves volt, otthonában,természetes halállal távozott ,R.I.P.

 „– Elképzeltem, hogy egy benzinkútnál kapok állást, benzint és olajat töltök a kocsikba. Különben nem izgatott, milyen állást kapok. Csak ne ismerjenek, és én se ismerjek senkit. Elképzeltem mit csinálnék. Egyszerűen megjátszanám a süketnémát. Akkor nem kellene hülye, felesleges beszélgetéseket folytatni senkivel. Ha meg nekem akarnak valamit mondani, akkor felírják egy darab papírra és odaadják. Egy idő után ezt halálosan megunják, és akkor a hátralévő életemben már nem kell beszélgetni. Mindenki azt fogja hinni, hogy én egy szegény süketnéma alak vagyok, és békén hagynak. Engedik, hogy betöltsem a benzint és az olajat a hülye kocsijukba, adnak érte fizetést, meg minden, és én a pénzből építenék valahol egy kis kunyhót, és a hátralévő éveimet ott élném le. Az erdő szélén építeném fel, de nem benn az erdőben, mert szeretném, hogy állandóan dőljön rá a napsütés. Magam főznék meg mindent, és később, ha meg akarok nősülni, találnék egy gyönyörű lányt, aki szintén kuka, és összeházasodnánk. Eljönne és velem élne a kunyhóban, és ha valamit szeretne mondani, akkor felírná egy kis ficli papírra, mint a többiek. Ha gyerekünk lenne, akkor valahova elrejtenénk, vennénk egy csomó könyvet, és magunk tanítanánk meg írni és olvasni.”

 Zabhegyező

Folytatódjék a Quiz Show!

 Mely filmből hallható az alábbi részlet?

Lehet tippelni fiatalok!

 Megfejtés:Groundhog Day(1993)

 Megfejtő: Mari 3p

  Állás: 1. Lobó 8p. 2.Mari 6p. 3. Nezsike 5p.

 Következő forduló vasárnap.

Mer' az hagyján, hogy én már évek óta fényezem az eszcájgot, meg hogy per pillanat illusztris vendégként haknizzák végig a létező összes Tonight Show-t, de egy csomó magyarországi fórumon már külön írást szentelnek, ennek az „ismeretlen” Texas-i zenekarnak. Pontosabban az új lemeznek.

Pedig a Transference, már az intró-szerű Before destruction-tól a nyersességével tüntet. A klasszikus indie-rock vonalon mozgó Is Love Forever nemkülönben.                                                Különösen a pazarul sikerült Ga Ga Ga Ga Ga fényében tűnik bizarr ötletnek üres cilinderrel, feltűrt ingujjban bűvészkedni. A Spoon-féle monotonitás persze most sincs híján az ügyesen becsempészett trükköknek, a véletlenszerűnek tűnő, csak pillanatokra beúszó gitárgerjedéseknek és a visszhangos, éteri vokálok, kontra soul-os benyögéseknek.

Viszont az album kb. egyharmada elnyújtott jammelésekből, félkész dalokból, ötletfoszlányokból áll. Ráadásul a próbateremszag olyan penetráns, hogy már-már koncepciónak is tűnhet.                   Akár így, akár úgy, de ha azt mondom, hogy a dög most többnyire bennük maradt (mert bennük maradt), annak ellentmond a bulizós, klimpírozós, spoken Word-ös Written in Reverse, a „Kiviszem a lavórt” ritmikájára felhúzott Got Nuffin, vagy a Prince-féle Sing O’ The Times ”kifehérített” verziója, a Nobody Gets Me But You.

Pechjükre, meg az őket frissen megismerők pechjére, az őket megillető hájp pont akkor ér csúcsra, amikor az évek óta tartó lendület megtörik és csinálnak egy – Spoon mércével mérve - enerváltabb lemezt. Persze jellemző az egészre, hogy most mikor hallgatom egész prímának tűnik

Nyilván mással is megesik, hogy csak és kizárólag azért böngészi kedvenc előadóinak weblapját, hogy tudja hol és mikor lép fel a banda. Ha pedig "ne-adj-isten" hazánkba is ellátogat a szupersztár, vagy csak a szomszédos országok valamelyikébe, akkor nagy az öröm.

Kb. velemi is így esett, örültem is mint majom a farkának, mikor befutott az oeticket.com színes szagos hírlevele, benne az örömhírrel: Ian Brown és csapata, bécsi fellépést tervez. 23,40 €/jegy.

Csütörtökön aztán- némi pandorfi kitérővel- eljött a nagy utazás az osztrák fővárosba. Igazi rejtély, hogy a GPS miért nem jelzi a Baumgasse 80-at, de persze aki látta már, akár csak interneten is, az Aréna agyonfújt épületét ,annak nehéz elvétenie a célállomást. Legnagyobb örömünkre a turnébusz mellé parkoltunk, bízva egy esetleges, idő előtti személyes találkozóban. Jegyellenőrzés, motozás, túlméretes fényképezőgép autóba vissza, jegyellenőrzés, motozás, kabát a ruhatárba, turnélogós póló vásárlás. Bent is vagyunk. Jöhet egy üdítő Almdudler.

Eslő meglepetés: Azt azért furcsa látni, hogy az este nyolcra meghirdetett buli kezdete előtt kb. 5 perccel alig vagyunk 100-an.
Második meglepetés: Azt azért furcsa látni, hogy az este nyolcra meghirdetett buli kezdete előtt kb. 5 perccel az alig 100 ember fele magyar.

Fél kilencre aztán, mikor is a zenekar feltűnik a színen, teltházat sejtünk, ami ez esetben kb. 300 főt jelent úgy, hogy a nemzetek aránya változatlan. Nincs tömegnyomor, kényelmesen elférünk, csak az a fránya felirat ne lenne minden falon, hogy "dohányozni tilos!" ,akkor biztosan senki nem szívná. Így viszont a java ezerrel, ami ilyen töménységben, szuper kis helyen megviseli az erre edzetlen tüdőt, szemet.



No de, Ian Brown-t látva ezt is feledjük. Aranykeretes napszemüveg, télikabát, rappereket megszégyenítő bő, lógó farmernadrág, melyből komoly fehér alsónemű villan és hozzá ez az ötvenes évei felé közelítő pálcika ember, karikatúraszerű fejjel és hatalmas lapátkezekkel. Az isten is pop ikonnak teremtette.
Nincs "Good evening Vienna!" csak egy halovány "Let's dance!" a "Love like a Fountain" elektronikus felütésére és marionett bábúszerűen megindul az egyet jobbra, egyet balra tánc a mindössze 8-10 méter széles színpadon.

Ezt követően aztán megindult a best of parádé. Felsorolás helyett beszéljen inkább az alább beillesztett, koncert végén (hagyományosan) beszerzett setlist:

Ha valaki pedig megkérdezi, hogy milyen volt a koncert akkor amolyan furcsa választ tudok adni:

Ian Brown-t látni igazi élmény, főleg így testközelből. Nincs jobb szó rá, Ő tényleg a brit popzene IKONIKUS alakja. Pózol, viccel, kötekszik a biztonságiakkal, s most már azt is tudom Liam Gallagher honnan nyúlta színpadi mozgásának komplett tárházát.

No de, hallani!

Mondom is Poginak: "CD-n bazz' ez azért jobb ám"

A kiszolgáló személyzet minden tagja vérprofi, tenyerükön hordozzák a mester, de maga a bajnok valami borzalmasan hamisan tolja, főleg a magas tartományokban. A szöveg ugyan megvan, de a dallam az valahol a turnébuszban maradt, amit nem csak én, de a közönség java is vegyes érzelmekkel fogad, sőt egyszer-egyszer a zenekartagok szeme is összevillan.
A koncert harmadik negyedére aztán a torok is belőve, kivesszük a füldugókat, s immár hanggal együtt hullámzik a tömeg.

A kötelező ráadásban az új lemez két nagy slágere mellett még Stone Roses-t is kapunk, aztán már csak a "Good evening Vienna" marad, meg a begyulladt szemek attól az iszonyatos dohányfüsttől, amit annak ellenére generált a nagyérdemű, hogy felirat és piktogram erdő hirdeti, hogy tilos.

A hazavezető cirka 200 kilométer meg már szinte semmi, ráadásul autópályán 2 óra az egész. Az internetet meg böngészem tovább, hátha eljön egyszer Paul Heaton, vagy Brian Setzer is a közelbe.

Játékosok!

Itt az újabb szövegfoszlány, ez már a hatodik forduló, de még simán be lehet szállni.

Sok szerencsét, lehet vele birkózni!

 Megfejtés: Very Bad Things  (1998)

 Megfejtő: Lobo 3p.

 Állás:1.Lobó 8p 2.Nezsike 5p. 3. Mari 3p.