
Greatest Hits/Best Of:
Aqua: Greatest Hits (Barbie Girl megvan?)
Big Audio Dynamite: Best Of Big Audio Dynamite (élet a Clash után)
Britney Spears: The Singles Collection (nem semmi, hogy a négylemezes életműből már a második válogatást bírják összehozni)
Enya: Greatest Hits
Fall Out Boy: Believers Never Die: Greatest Hits
Foo Fighters: Greatest hits (Dave Grohl per pillanat a Them crooked Vultures-ra koncentrál, de erre még rittyentett egy olyat hogy Tom Petty még most is keresi a kottát)
Hilary Duff: Best Of Hilary Duff
Janet Jackson: Number ones
Madonna: Celebration
Mötley Crüe: Greatest Hits (2010 a dauervíz meg Elvis éve lesz. Én szóltam)
Queen: Absolute Greatest (ezt ugatom)
Richard Marx: The Music of Richard Marx
Snow patrol: Up To Now
Skunk Anansie: Smashes & Trashes (nyilván újjáalakultak és ismétlés ugye a tudás anyja)
The Rasmus: Best Of
Live (CD/DVD):
Black Rebel Motorcycle Club: Live
Katy Perry: Acoustic Live Album.
Neil Young: Dreamin' Man (Archives Series)
Paul Mc Cartney: Good Evening New York City
REM: Live At The Olympia
Rush: Working Men
Tom Waits: Glitter and Doom Live
Box Set:
AC DC: Backtracks
The Beatles: Beatles Stereo Box Set
Elvis Presley: Elvis 75: Good Rockin' Tonight
Genesis: Genesis Live 1973–2007
Rolling Stones: The Rolling Stones Box Set
The Pixies: Minotaur
Karácsonyi albumok:
Andrea Bocelli: My Christmas
Boys II Men: Love
Jacksons 5: Ultimate Christmas Collection
Sting: If On A Winter's Night

Néhány hete épp itt zokogtam el magam :
"Megmondom mi a baj: Ha az ember nem lakik a Brit-szigeteken
akkor gyakorlatilag nulla ismétlem nulla az esélye annak, hogy élőben
láthassa az angol popzene egyik legtuskóbb s emellett legtehetségesebb
alakját, a legendás Stone Roses frontemberét."
Na kéremszépen, arcom kisimulva, ugyanis tegnap jött az aktuális hírlevél a oeticket.com tól benne a nagyszerű hírrel, hogy Ian Brown európai turnéja keretén belül Bécsben is fellép, ami ugye szinte itt van a szomszédban. Azon persze lehet elmélkedni, meg is tesszük gyakorta, hogy nálunk ilyen miért nincs, de most ez kb. mindegy is. Légyeg, hogy elérhető közelségben lép fel a brit popzene egyik ikonikus alakja.
Megyünk is!
Arena Vienna
2010. január 21. csütörtök
Egységes arcpirító jegyár: 26,40€ ~ 7300,-Ft
Moon
r: Duncan Jones
A kamara sci-fi az a műfaj, ahol egy ígéretes, ifjú titán igazán nagyot dobbanthat, ha elég tehetséges és fineszes. Hát, Duncan Jones bizony az.
Olyannyira, hogy az eleddig reklámokban és zenei videókban utazó 38 éves rendező klasszikusokat idéző filmjéből a megtekintés óta nem tudok kigabalyodni és mint tudjuk az igazi mesterművek ismérve az hogy, napokig lüktetnek a néző bensőjében.
Duncan Jones holdbéli debütálása talán genetikai eredetű, az úr apukája ugyanis nem más mint David Bowie, a 70-es évek legnagyobb "űrutazója".
A Moon 2025-ben nyit egy viszonylag gyakran előcibált alapszituval, a Föld lassan kampó, nincs több ásványi kincs, low-battery üzemmódban a világ, ám technológiánknak köszönhetően héliumot aratunk a Holdon, mely megfelelő utánpótlást biztosít szükségleteinknek.
A kitermelést bonyolító cég teljesen gépesíti a rendszert, az egész procedúrához elég egy ember, egy bizonyos Sam Bell űrhajós (Sam Rockwell), a gátőr, aki felügyeli a folyamatokat, néha-néha beavatkozik, de főleg egymagában csőszködik a Hold felszínén kialakított bázisban.
Egyetlen társa egy minimalista kivitelezésű robot, Gerty , aki - Kevin Spacey hangján - szóval tartja hősünket és ápolgatja a 3 éves magánytól lassan összezúzott lelkét. A történet elején Sam szerződéses idejének utolsó heteit tölti az önkéntes mókuskerékben, leharcolva, kissé megkattanva nézegeti felesége és kislánya videó üzeneteit, készülődik a hazaútra. Aztán jön egy baleset és Sam világa új dimenzióba kerül, mi pedig beszorulunk üléseinkbe.
Pedig a film első negyedórája után a néző akár azt is mondhatja, ezt már láttuk, jönnek hallucinációk, megőrül a nyomorult, aztán önmagát ijesztgeti a film végéig nagy magányában és amikor jönne a segítség már késő lesz... Na nem, itt jön a finesz. Duncan Jones finoman beindítja zavaróantennáit, előkerül egy másik Sam Bell és a főhőssel egyetemben mi is totózni kezdünk, hogy akkor most ki kivel van...
Persze a történet bravúros alapötlete csak egy, a film töménytelen erényei közül, Jones remek ízléssel nyúl nagy elődeitől és biztos kézzel csomagolja be saját kreációját kellemesen ismerős celofánba. Star Wars bútorzat, Kubrick atmoszféra, az Alien-es anyáskodó robot és mindez egyáltalán nem zavaró módon, sőt érezhető kalaplengetéssel a nagy felmenők előtt.
Duncan Jones-nak nincs is szüksége bárgyú kopírozásra, a Moon az első bekezdés után olyan lebilincselő, hogy levegőt sem szívesen vesz az ember, nehogy kibillenjen a kerékvágásból.
Persze a rendező jól tudta, hogy ennek a mozinak a lelke Sam Bell karaktere lesz, ezen áll vagy bukik a mutatvány.Kellett egy tuti főszereplő.
Nos, aki eddig bizonytalankodott volna a Sam Rockwell zsenialitását illetően az a filmet tekintve felvilágosulhat, ugyanis a csávó olyan mint egy 100-as izzó.
Tökéletesen formálja meg a kettős főszerepet, a reményvesztett, beteg, széteső Sam I-et, és a magabiztos, erőtől duzzadó Sam II-t.
Végre lekerült a szemellenző, itt az álomszerep az elmúlt évtized egyik legnagyobb tehetségének!
Ráadásul Rockwell dupla jelenetei olyan pöpec módon sikerültek, hogy a földre potyog a popcorn a szánkból, miközben hősünk önmagával ping-pongozik.
Gerty,a házirobot szerepét illetően a rendező folyamatos bizonytalanságban tartja a nézőt, amihez tökéletesen passzol Kevin Spacey kellemesen búgó hangja és a konzervdoboz analóg képernyőjén felvillanó gyermeteg szmájli mimika.
A Nemzeti Audiovizuális Archívum-aka NAVA- egy kevéssé ismert, ám igazán remek dolog.Tízezrek üdülnek a római-fürdői Duna-parton
Több évi szünetelés után ismét tréningbe álltak a súlyemelők
November 18-tól elhallgat a Sláger és a Danubius Rádió. Ha szerencsénk van, végleg. Se motivációm, se kedvem, se elég eszem nincs hozzá, hogy a hét "megdöbbentő" hírének hátterét feltérképezzem, valószínűleg esélyem se lenne eligazodni.
Lefogadom, a Wolfmother még Woodstock-ban is megállta volna a helyét. De ha ott nem, akkor az Almost Famous-ben biztosan. És nem csak a 2005-ös -lemez borítójára pingált, kvázi-vallejó nőalakjával vagy az énekes madárfészek frizurájával. Viszont a sokat ajnározott, ráadásul dijakkal is szépen megszórt első eresztés után érezni lehetett, ennél már nem nagyon van feljebb. Az énekes mögött végrehajtott kényszerű sorcsere előtt pedig egyenesen úgy tűnt, hogy ezekből már az életben nem jön ki lemez.

Olyan régen írtunk kedvenc brit zenekaraimkról, hogy ha csak táviratilag is, de jöjjön néhány info:
Oasis ugye nincs többé. Az alapító tagok útjai a hírek szerint végleg külön váltak. Míg Noel Gallagher szóló karrierbe kezd addig Liamnak a NME szerint esze ágában sincs egyedül bíbelődni. Bandát akar. Ráadásul már januárban.
A Kasabian pedig a nagytesók távoztával elsőszámú zenekarrá avanzsált a csatornán túl. Szerény címlapsztori fentebb.

Tisztán látszik, hogy néhányan a kedvenc filmrendezőink közül mostanság erős formát mutatnak, az alábbiakban nézzük meg mire számíthatunk tőlük a nem túl távoli jövőben:
TERRY GILLIAM - The Imaginarium of Dr.Parnassus
Heath Ledger halála félbevágta ugyan a produkciót, de a zseniális Gilliam elszántan végigvitte a projectet, és az első kritikák a mester régi fényéről beszélnek.
Egyenesen a Brazil és a 12 majom minőségéhez hasonlítgatják ami jó előjel. A főszereplő hiányzó jelenetei miatt némileg módosult a koncepció és a sztorit kicsit átfésülve -a fantasy elbírja- Johnny Depp, Jude Law és Colin Farrel ugrott be a kispadról.
A mese egyébként egy vándor komédiásról, Dr Parnassusról (Christopher Plummer) szól aki bizniszbe keveredik az ördöggel (Tom Waits maga) minek során az örök életért cserébe lányát ajánlja fel áldozatként kit egy Tony (Ledger, Depp, Farrel, Law) nevezetű ifjú védelmez.
Meghökkentő látványról és egyedülálló művészi vízióról szólnak az ígéretek, nos az ajánló valóban egy igazi orgazmus...
Különösen szép gesztus Depp utolsó kiszólása, mely minden bizonnyal Ledger emlékének is szól.
Csekk!: Trailer | Honlap | IMDb.com | twitter.com
CRISTOPHER NOLAN: Inception
Nolan sci-fi-krimijével kapcsolatban nemrégiben azt nyilatkozták az érintettek, hogy olyan egyedi és törvényen kívüli produkcióról van szó, amit még a világ nem láttot. A sajtó az első bemutató alapján erősen mátrixozik, ám ismerve a direktor adottságait (Memento, Tökéletes trükk, A sötét lovag) koppintás helyett én inkább valami hajmeresztő dologra számítok, delejes tartalommal. Ráfér a műfajra az innováció.
Az első ajánlóban forog a világ, Leo vízionál erősen és Hans Zimmer szubládái rendesen remegtetik a bokáinkat.
Csekk!: Trailer | Honlap | IMDb.com
HUGHES BROTHERS: The Book of Eli
Allen és Albert Hughes gyermek és rapper korom kedvenc gettófilm rendezői (Menace to Society, Dead Presidents)a 2001-es Pokolból óta nem csináltak semmit, mondjuk előtte sem vagy 6 évig.
Visszatérésük egy poszt-apokaliptikus road-movie melyben Eli (Denzel Washington) hordozgat egy világmegváltó könyvet amit úton-útfélen el akarnak tőle venni, különösen egy Carnegie nevezetű rosszarcú pali akit Gary Oldman alakít reszelősebb hangú kivitelben.
Denzel "Jóember" Washington nem épp a kedvencem de itt kemény mint a ruszki tél és a komor hangulatban utazó Hughes-bratyók képi világa is ínyemre való.
Csekk! : Trailer |Honlap | IMDb.com
PETER JACKSON - The Lovely Bones
Nálunk is megvásárolható Alice Sebold-Komfortos mennyország bestseller-ből nagy harcok után Peter "Hobbit" Jackson készített mozit.
A sztori a 70-es években játszódik, melyben a meggyilkolt főhős a túlvilágról irányítja az eseményeket, miközben a szülei (Mark Wahlberg és Rachel Weisz) lázasan kutatja az elkövetőt. Krimi-fantasy, abszolút Jackson-nak való téma, csinált már ilyesmit néha viccesen(The Frighteners) néha pedig drámaian (Heavenly Creatures)
2010 ben megnézzük! Trailer | Honlap | IMDb.com

WES ANDERSON - Fantastic Mr.Fox
A bölcsészhumorú kultgyáros W.Anderson (Tennenbaum a háziátok, Édes vizi élet, Darjeeling Limited) forradalmi hand-made-báb-animációja is megérkezik hamarosan.
Az erdei állatok moralizálásának többek közt George Clooney, Meryl Streep , Bill Murray és Owen Wilson kölcsönzik a hangjukat.
Anderson sajátos látásmódjáért jómagam odáig vagyok, ez izginek tűnik:
Trailer | Honlap | IMDb.com
RICKY GERVAIS & RALPH FIENNES - Cemetery Junction
Hölgyeim és Uraim! Az utánozhatatlan, a verhetetlen, az elképesztően szellemes brit The Office szerző és rendező párosa új vígjátékkal jelentkezik, melynek elő-előzetesében Ralph Fiennes-al poénkodnak egy sort az alkotók.
A film a 70-es évek elején játszódik, és néhány hippiről szól akik Londonban éjt nappallá téve partiznak . Ez persze ebből még nem látszik:
Hiába is adná magát néhány magvas gondolat, "neadjisten" számvetés grunge-ról, Seattle-ről vagy favágóingről, asszem jobb ha az egészet passzolom. A mélyebb zenei összefüggéseket pláne. Épp' eléggé túl van az tárgyalva, főleg most, hogy a Pearl Jam is pont az idei őszre időzített.
Az Alice In Chains így vagy úgy, de világéletében fajsúlyos, metállal kokettáló, baljós hangulatú rockzenét játszott, amihez adott volt egy tehetséges nótafa és egy jól beazonosítható, alkalomadtán meglepően bizarr kiállású énekes. Layne Staley pontosan nyolc évvel bírta tovább Kurt Cobain-nél, ezért aztán ha első hely nem is, de a dobogó az föltétlenül jár a halott, nemzedéki bálvány kategóriában.
Ha az egyszeri rajongó tizenvalahány év böjtölés után még bízik Jerry Cantrell vénájában, akkor már csak az a kérdés, hogy a csapaton vajon mennyire érződik a második(?) számú kulcsember hiánya (a focistazsargon most úgyis mindennél aktuálisabb) és mire megy, az uszkve három éve csak tesztköröket futó William DuVall. (elismerem, hogy a 2006-os Novarock-on sem volt túl nagy dilemma számunkra -a tökismeretlen énekessel fellépő AIC ellenében- az ippeg csúcsformáját futó Queens Of The Stone Age-t választani)
Tény, hogy kevés olyan mítikus hang volt a placcon, mint Layne-é, akinél az agyas, fülbemászó témáktól az egészen reménytelen rikácsolásig terjed a spektrum (Them Bones megvan?) és ereje teljében is gyakran volt képes úgy énekelni, mint aki már csak kísérteni jár vissza. Az új ember szerencsére fazonban és hangban is karakteres. Bár itt-ott önkéntelenül is rávetül a nagy előd árnyéka. Maradjunk annyiban, hogy kábé ő a hiányzó láncszem Layne Staley és Scott Weiland között.
Ezek után a Black Gives Way To Blue egyáltalán nem meglepő módon klasszikus Alice In Chains recept alapján készült. Fajsúlyos, de azért kellően levegős riffek, pesszimista szövegek és szépen kidolgozott duplavokálok.
A markáns, kicsit hűvösen, már-már Tool-osan zakatoló Looking In A View istenes beharangozónak bizonyult, de a Check My Brain elnyújtott, lehasznált magnószalagra emlékeztető riffelése sem kevésbé rajongóbarát felütés. A Last Of My Kind megint csak nagyon ki van találva, a Lessons Learned hajlításai dettó. A Nirvánásan induló Acid Bubble-t pedig a középre biggyesztett sebességváltás miatt könnyű kipécézni.
Azt meg, hogy az Alice In Chains per pillanat korszerűbben, urambocsá' sterilebben szól, mint kéne, nyugodtan leverhetjük a sztár-hangmérnökön, vagy az utóbbi időben Foo Fighters-en és Velvet Revolver-en edződött produceren. A beszédes című Private Hell közepébe is olyan egészségtől kicsattanó gitárszólót rittyentettek, hogy félő, Tony Scott fogja magát és erős felidulásból újraforgatja a komplett életművét (a Top Gun-nal az élen). Ettől függetlenül persze a Black Gives Way To The Blue tényleg patent az eddigi életműhöz, de mi a jó francot keres Elton John Seattle-ben?
A zenekar november 27-én ad hangversenyt a Petőfi Csarnokban, ott a helyünk!